A címről elsőre talán a Csinibaba c. film egyik jelenete ugorhat be a T. Olvasónak, de most épp nem erről van szó. Egy másik aspektusa is van a fenti testrésznek, ez pedig a térképes témához erősen kapcsolódik, úgyhogy helye van itt.
Igazából egy városi legenda az, amiről szó van és a nem-szocialista-utódországokban inkább a Cár ujjával kapcsolják össze,
érthető módon.
A történetben egy fura alakú vasútvonal a poszt tárgya, -a neve Verebinszki kitérő- amiről nem igazán lehet tudni, hogy a pusztaság kellős közepén miért van benne egy óriási kanyar, holott egyébként nyílegyenesen halad száz kilométereken keresztül.
A főiskolán Vasútépítés tantárgy valamelyik félévében is elhangzott a sztori, mint érdekesség és ha jól emlékszem már akkor utánamentünk a dolognak, legalábbis annyiban, hogy létezik-e az ominózus kanyar és igen, valóban ott van a térképen. Most újra olvastam róla egy blogposztot, hát gondoltam írok én is róla, (a
Strange Maps, mivel az usában íródik, így a kelet - európai poszt-kommunista folklórról mit sem tudva Cár Atyuskával hozta le a sztorit).
A kanyar a mese szerint úgy keletkezett, hogy Sztálin elvtárs igen szerette volna, ha nagy mértékben fejlődik és iparosodik a Nagy Szovjetúnió, ennek részeként óriási vasútvonalat tervezett vezetni a tajgán keresztül
Moszkva és Szentpétervár között.
Igen ám, de a mérnök urak akkor is, mint most igen sokat piszmogtak a vonalvezetéssel, nem volt mindegy merre is megy a pálya.
Ennek egyik oka a magyarországival vetekedő bürokrácia és a csaknem ugyanakkora korrupció (ebben azért nem könnyű lepipálni minket), hiszen a vasútvonal a Birodalom szívével tudta összekötni vagy össze nem kötni a területet, ezáltal soha nem látott békét és jólétet biztosítva a lakosság széles tömegeinek.
Egyszer aztán Sztálin Apánk behívta a mérnök urakat és a szőnyeg szélére állította őket, hasonlóképpen, mint kollégája Berlin ostromakor és kérdőre vonta őket, hogy mi is volna késlekedés oka.
Erre ők előadták, hogy hát izé… Szóval a vonalvezetés, meg hogy merre…
A legenda szerint Joszif Viszarjonovics (eredeti nevén Dzsugasvili) dühtől vörös fejjel felkapott egy vonalzót meg egy cerkát, ráillesztette a két végét a városokra kábé, aztán sutty. Húzott egy vonalat.
- Uraim (Elvtársak), íme a vasút nyomvonala!
A gond csak az volt, hogy nagy felindultságában úgy sikerül megfognia a vonalzót, hogy az egyik Nagy Baráti Szocialista Ujja belógott a képbe.
Sztálin elvtársnak természetesen mindig igaza van és senki nem mert egy golyót (vagy jégcsákányt) kockáztatni, így aztán senki nem kérdezősködött, csak fogták a térképet a mérnök urak (elvtársak), elsunnyogtak és leimplementálták a vasutat as-is.
A fenti 1884-es térképen szépen látszik is a kis kanyarocska, ráadásul ezt nézve valóban nem értjük, hogy miért is került oda, szóval egész hihetőnek tűnik a mese.
Legalábbis ami a Miklós cáros verziót illeti, mert a mi Sztálinos változatunk már itt megbukik, hiszen – bár Sztálin élt, él, és élni fog – a XIX. században még nem igazán jelentettek komoly tényezőt a kommunisták Oroszországban. Szóval a történet nagyon szép, csak sajnos nem igaz, ahogy ez már lenni szokott, az ilyen remek sztorikkal.
Az igazság viszont az, hogy bár a vasútvonal 1851-ben készült el, mikor I. Miklós még uralkodott, de az ominózus kitérőt 1877-ben adták csak át, ami Miklósunknak már késő (tekintve, hogy 1864-ben megtért teremtőjéhez) Sztálinnak viszont még mindig meglehetősen korai lett volna tulajdonítani, tekintve, hogy csak egy év múlva 1878-ban született meg.
Valójában egy nagyon is valóságos problémára született itt egy megoldás ezzel a kitérővel.
Ha megnézzük egy
olyan térképen ahol domborzat is látszik akkor látható, hogy egy enyhe, de nagyon hosszú lejtő található ezen a részen, ami azt eredményezte, hogy lefelé olyan tempóban döngettek a vonatok, hogy egész egyszerűen nem tudtak megállni az állomáson. A másik irányból viszont négy gőzös is kellett, hogy a vonatokat végigcincálják ezen a szakaszon.
Szóval, végül is a vasútépítést előadó oktatónk tulajdonképpen nagyon is jól tette volna, ha nem csak mint aforizmával, hanem, mint egy nyomvonal vezetési problémára nyújtott mérnöki megoldást ismerteti.
A vasúttechnika fejlődésével végül a kerülő feleslegessé vált, úgyhogy 2001-ben cár ujját újra lenyisszantották és jelenleg ismét az eredeti nyomvonalon robognak a szerelvények a nagy orosz pusztában.
